A Nagykanizsai és Környéke Társult Evangélikus Egyházközség története gazdag és sokszínű. Az egyház gyökerei a reformáció idejére nyúlnak vissza, amikor a lutheránus tanok elterjedtek Magyarországon. Nagykanizsán a 19. század elején alakult meg a gyülekezet, amely a helyi németajkú közösség igényeit szolgálta.
A 20. század során, különösen a két világháború között, a gyülekezet jelentős fejlődésen ment keresztül. Az egyház fenntartotta a vallási hagyományokat, és különböző szociális programokat indított a közösség támogatására. A kommunista időszak alatt azonban sok nehézséggel kellett szembenéznie, ami a gyülekezet aktivitását is befolyásolta.
Napjainkban a Nagykanizsai Evangélikus Egyházközség aktív szerepet játszik a helyi közösség életében, több programot és eseményt szervez, hogy erősítse a hitéletet és a közösségi összetartozást. Az egyház épületei és a gyülekezeti élet továbbra is középpontjában állnak a város vallási és kulturális életének.
A Nagykanizsai Evangélikus Templom története során több jelentős felújításon ment keresztül, amelyek célja a templomok és a gyülekezeti helyiségek megőrzése és modernizálása volt.
Az 1900-as évek elején épült, és azóta több renováción is átesett. A legutóbbi nagyobb felújítás a 2010-es évek elején zajlott, amikor a templom tetőszerkezetét és az orgonát is restaurálták. Az egyház közösségi helyiségeit is folyamatosan korszerűsítik, hogy megfeleljenek a modern igényeknek. Az ilyen felújítások célja, hogy a gyülekezet tagjai számára kényelmes és funkcionális teret biztosítsanak programok és találkozók számára. A templom külső homlokzata és belső terének karbantartása is kiemelt figyelmet kapott, hogy megőrizzék a történelmi értékeket, ugyanakkor megfeleljenek a mai elvárásoknak. Az egyház nemcsak a fizikális helyszíneket újítja meg, hanem a programok és rendezvények szervezését is folyamatosan fejleszti, hogy vonzóbbá tegye a gyülekezeti életet.

A város Zala megye déli részén, a Principális-csatorna mellett fekszik. Területe évezredek óta lakott. A Krisztus előtti 6. századtól a kelták telephelye Corrhudunum néven. A Kr. utáni 4. századtól avarok lakták Velika-Knyász néven. A 8. század végétől a szlávok lakhelye. „Knézsa” néven szláv fejedelmi székhely volt. A honfoglalás idején Előd vezér unokája, Csák telepedett le Cenescha területén. Nevét Nagy-Canissára az Osl család Duló nevű tagja változtatta 975-ben, akkor tért ugyanis a keresztyén hitre a várparancsnok és alattvalóinak nagy része.
A tatárok Kanizsát is rommá változtatták. A lakosság egy része elpusztult, mások rabságba kerültek, vagy elmenekültek a közeli hegyek rejtekeibe. A dúlást követően visszaszivárgók építették fel újra az oklevelekben akkor „Kenesá”-nak nevezett települést.
Kanizsa evangélikus egyháztörténeti jelentősége a reformáció koráig nyúlik vissza. Területe ugyanis a 16. század első felében házasság révén a Nádasdyak birtoka lett. Nádasdy Tamásnak, a reformáció nagy pártfogójának felesége pedig Kanizsai Orsolya volt, akinek családneve a kanizsai birtokból származtatható. A buzgó nádorcsalád oltalma alatt szilárdult meg a reformáció ezen a véghelyen is, hű támogatókra találva a kanizsai várnagyokban és tiszttartókban.
Kanizsa első ismert evangélikus lelkésze Szeremlyéni Mihály volt (1544−1551), aki a környékbeli falvakban is hirdette a reformáció tanait. 1544-ben énekeket is írt. Az „Egyiptomból kijöveteléről Izraelnek” című éneke Bornemisza Péter énekeskönyvében maradt ránk. Később Sopronba került, és ott az evangélikus gyülekezet első magyar lelkészeként működött.
1574-ben a boroszlói születésű Hosius Jakab, 1580-ban Hohenberg Farkas volt a kanizsai evangélikusok papja. A 16. században több evangélikus prédikátor is lehetett Kanizsán, de név szerint nem ismertek. Az 1599. évi adózók sorában például az szerepel, hogy az akkor ott működő evangélikus lelkész évi 2 forint összegű adót fizetett.
A török 1600-ban foglalta el a várost, de az ezt követő közel 90 éves megszállás és hadakozás idején is volt evangélikus gyülekezet a városban és a kanizsai vilajethez (török közigazgatási egység) tartozó településeken. A török ugyanis nem adott teret a vallási ellentétek szításának.
A török kiűzése után az ellenreformáció nyílt támadásba lendült Kanizsán is. Valószínű, hogy voltak evangélikusok, de nem volt szervezett evangélikus vallásgyakorlat. Evangélikusokra utaló hiteles adat csak sokkal később, 1816-ban, a régi Ferenc-rendi plébánia anyakönyvében található, amely 5 evangélikus-katolikus vegyes házasságból származó gyermek bejegyzésére vonatkozik.
A városiasodás következményeként természetesen Kanizsára is kerültek evangélikusok. Ők kezdetben a surdi és az iharosberényi lelkészek szolgálatát vették igénybe. 1825-től − Szepetnek anyaegyházzá szerveződése után − a kanizsai nevek a közelebb fekvő szepetneki gyülekezet anyakönyvében is egyre gyakoribbá váltak.
A mai gyülekezet keletkezésének időpontja 1845. június 19. Bertl Károly szepetneki lelkész jelenlétében akkor határozta el 11 férfi és egy asszony, hogy kis közösségük fiókegyházzá alakul.
A következő évben telket vásároltak a Gábor (ma Batthyány) utcában, de az imaház- és iskolaépítési tervük még nem valósulhatott meg. Csupán hatvanan voltak, s az 1848−49-es forradalom és szabadságharc eseményei is más feladatok megoldását kívánták. 1852-ben foglalkoznak újra az építkezés gondolatával, 1854-ben már téglával és cseréppel is rendelkeztek, végül épület vásárlása mellett döntöttek.
Közben a gyülekezetépítő munka eredményeként leányegyházzá alakultak, és 1856. március 30-án hivatalosan is Szepetnekhez csatlakoztak. Wéber Sámuel szepetneki lelkész minden szerdán foglalkozott a gyermekekkel, és évente 4 alkalommal tartott Kanizsán is istentiszteletet.
A Zrínyi u. 56. szám alatti házat vették meg 1857-ben, s alakították át iskolává, illetve imateremmé. 1861. szeptember 16-án ebben az épületben tartotta Péterfy Sándor − akit ma „a tanítók atyjának” neveznek − az első tanítási napot Nagykanizsán. Péterfy Sándor egyévi kiváló működés után a győri evangélikus iskolába távozott. Budapesten halt meg 1913-ban.
Utóda, Kapi Rezső két és fél évig (1862−1864) volt a gyülekezet tanítója, majd Surdra távozott. Működése idején − 1864-ben − volt a gyülekezetben az első esperesi vizitáció, amelyet Andorka János iharosberényi esperes-lelkész tartott. A vizsgálatról felvett jegyzőkönyv szerint a gyülekezethez 73 lélek tartozott, akik közül 62-en Nagykanizsán, 11-en Palinban éltek.
Kapi Rezsőt Velekay Teofil (1865−1868) követte a tanítói székben, majd Kohut Mihály (1868−1870) felavatott lelkész vette át a tanítás ügyét. Szolgálata ennél több volt, mert a rendszeres iskolai oktatás mellett vasárnaponként istentiszteletet tartott magyar és német nyelven, felváltva. Antunovácra történt lelkésszé választása miatt kanizsai szolgálata rövid ideig tartott.
A tanítói és lelkészi szolgálatot 1870 tavaszától már Kirnbauer Gyula − ugyancsak felavatott lelkész − látta el, de 3 hónapi áldásos működés után fekete himlőben elhunyt. A tragédia után Szilvágyi Gyula nemespátrói esperesi segédlelkész volt Kanizsa lelkész-tanítója 10 éven át. Közben a hívek lélekszáma növekedett. 1875-ben 140, 1880-ban 280 lélek tartozott a filiához. A lélekszám növekedésével azonban nem járt együtt a gyülekezet anyagi erősödése, amely szükséges lett volna az önállóvá váláshoz és parókus lelkész választásához. Az anya- és a leánygyülekezet kapcsolata ugyanis már csak névleges volt, és mindkét fél kereste a szétválás módjának lehetőségét. Szepetnek már 1872-ben kérte az esperességi közgyűlést a szétválasztásra. A felsőbb egyházi szervek azonban még hosszú évekig nem találták erre „érettnek” a gyülekezetet. Mindezek közrejátszhattak abban, hogy Szilvágyi Gyula 1881-ben Légrád lelkésze lett.
Szilvágyi Gyula helyére még abban az évben Hütter Lajos majosi segédlelkészt helyezte Karsay Sándor püspök. Feladatul ő is a hívek lelkigondozását és az iskola vezetését kapta. A nagykanizsai evangélikus iskola azonban 23 évi működés után, 1884-ben megszűnt. Ezt követően a lelkész a város összes állami és egyéb iskolájában ellátta az evangélikus gyermekek hitoktatását. A lélekszám közben szépen gyarapodott. 1882-ben már 120 család és benne 400 lélek alkotta a gyülekezetet. A filia „érlelődött” az önállósulásra.
Koch János kaposvári építész tervei alapján, Morandini Román helybeli építész kivitelezésében 1890 novemberében elkészült a lelkészlakás, majd a templom. A következő év első felében kialakították a templombelsőt (oltár, szószék, karzat, bútorzat), és megbízást adtak az oltárkép elkészítésére. Az oltárkép Major Jenő festőművész alkotása, és Jézus megkeresztelését ábrázolja. A templomszentelés 1891. június 28-án volt, részleteiről nem lelhető fel hiteles leírás. Az építkezés után fennmaradt adósság terheit éveken keresztül viselte a gyülekezet, de csak 1899-ben, a Zrínyi utcai ház eladásával sikerült a súlyos anyagi gondokon enyhíteni.
Gyurátz Ferenc püspök 1899-ben egyházlátogatást tett a gyülekezetben, és elismeréssel nyugtázta életképességét, sőt, az évi egyházkerületi közgyűlésen ő indítványozta Nagykanizsa anyásítását. 1900-ban a filia hivatalosan is elvált Szepetnektől, és 505 lelket nyilvántartó egyházközséggé lett. Nagykanizsán 412, szórványaiban 93 evangélikus élt. Ettől kezdve Hütter Lajos parókus lelkészként szolgálta gyülekezetét 1919 végén bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig. Szolgálatának első felében (1907-ig) havi egy alkalommal német nyelven folyt az istentisztelet. 1908-tól sikerült elérni, hogy a város egyik iskolájában Litvay Endre személyében evangélikus vallású tanítót alkalmazzanak. Ettől kezdve ő látta el a templomban a kántori teendőket.
A gyülekezet ezalatt tovább épült lelkiekben, gyarapodott anyagiakban, és nőtt lélekszáma. 1910-ben 690-en voltak. Az anyaegyházban 589, a hozzá tartozó 7 szórványtelepülésen 101 evangélikus élt. Áldozatvállalási készségüknek köszönhetően már 1913-ban három harangot vásároltak, de hamarosan háborús célokra kellett átadniuk. Szomorúbb, hogy 14 fiatal testvérük is a háború áldozata lett. Nevüket emléktábla őrzi a templomban, a szószék mögötti falon.
A gyülekezetet és a templomot építő Hütter Lajos után Horváth Olivért − a fiatal légrádi lelkészt − választották meg a hívek. Ő hűséges szolgálatával „benépesítette” a templomot, és a „belső” építkezés mellett tovább folytatta az elődök által megkezdett külső építkezést is.
A templomot 1923-ban renoválták. 1926-ban, az első világháború idején elvitt harangok helyett, egy 403 és egy 223 kg-os harangot vásároltak, de a bagolasánci fiókgyülekezetben is volt harangavatás. Az ugyancsak háborús célra elvitt harang helyett 124 kg-os harangot vásárolt a kis közösség, amelyet az evangélikus gondnok háza előtt álló szép, vasszerkezetű haranglábon helyeztek el. Ebben az időben a gyülekezethez 410 lélek tartozott, közülük 235 volt az adófizető.
Horváth Olivér lelkészsége idején került sor a belmissziói szolgálathoz nélkülözhetetlenül fontos gyülekezeti ház (közismertebb nevén „otthon”) felépítésére is, amelynek terveit Kalmár Zoltán építész − a későbbi felügyelő − készítette. Kivitelezése ugyancsak az ő vállalkozásában történt. Felszentelésére 1931. június 14-én került sor. Az épület Sarkadi Tituszné református lelkészözvegy és a város jelentős támogatásával épült.
A gyülekezeti otthonban kapott helyett az 1910-től működő nőegylet, az 1924-ben megszervezett ének- és zenekar, az 1929-ben alakult diákszövetség, majd az 1934-ben létrejött Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) helyi szervezete. Itt tartották a bibliaórákat (leány-, fiú- és felnőttcsoportokban), a szeretetvendégségeket és a legkülönbözőbb egyházi alkalmakat.
Az anyaegyházban 1933-ban 525, a bagolai fiókegyházban 87, a szórványban (18 faluban) 215 evangélikust tartottak nyilván. Az egyházközség lélekszáma 827 volt. Az időközben nyugdíjba vonuló Litvay Endre után több alkalommal más vallású kántorok szolgálatát kellett igénybe venni. 1936-tól 1949-ig ifj. Németh Béla tanító volt a kántor, aki elődjéhez hasonlóan mindvégig nagy odaadással végezte szolgálatát, de attól az akkori társadalmi-politikai viszonyok miatt meg kellett válnia. Távozása után − rövid egy évig − Horváth Olivérné, a lelkész felesége kántorizált.
A gyülekezet 1939-ben új, Angster készítette orgonával gyarapodott, újrafestették a templom belsejét, és az északi oldalra négy külső ablak került.
Az anyaegyház nyilvántartásában 1940-ben 371 evangélikus szerepelt. Bagolasáncon 44-en, a szórványokban 79-en voltak. Az egyházközség lélekszáma 494 volt. A lélekszám csökkenésében szerepe lehetett annak, hogy a Balaton délnyugati részéről több települést Keszthelyhez csatoltak.
Horváth Olivér 31 évi hűséges kanizsai szolgálat után lemondott hivataláról, és nyugdíjba ment. Nyugdíjas éveit Pécsett töltötte leányánál. Ott is hunyt el 1957-ben.
A gyülekezet 1951 karácsony másnapján Fónyad (Fuchs) Pál iharosberényi lelkészt választotta pásztorának. Nehéz időkben kellett átvennie a szolgálatot. Az egyházi egyesületek megszűntek, de a gyermek- és ifjúsági munka nem állt meg. Olyan gyermek-istentiszteleti rend alakult ki, amelyben lényegében hitoktatás folyt. A nőegyleti munka a szeretetszolgálat gyakorlásában nyilvánult meg. A külső akadályoztató tényezők ellenére hittel és lelkesedéssel végezte szolgálatát a lelkész. Külön hangsúlyt helyezett a személyes lelkigondozásra, a beteg- és családlátogatásra, s természetesen az igehirdetésre, tanításra. Nem feledkezett meg a szórványban élőkről sem.
A gyülekezetben azonban az ő idejében sem csupán a belső építőmunka folyt. A kedvezőtlen egyházi körülmények ellenére külsőleg is építkeztek. Fónyad Pál közel négy évtizedes szolgálata alatt többször végeztek felújítást a gyülekezet épületein. 1956-ban rendbe tették a templom tetőzetét. 1959-ben 3 évig tartó felújításba kezdtek: többek között kicserélték az épületek villanyvezetékeit, a toronysisak korhadt gerendáit és a szószék gombás faalkatrészeit. Ekkor került a szószék a liturgiailag is megfelelő helyére, az oltár jobb oldalára. A legnagyobb munkát azonban az északi fal évtizedek óta észlelt, fokozatosan növekvő hibájának − a fal megrokkanásának − kijavítása és a salétromosodás elleni védekezés jelentette.
A kivitelező lelkiismeretlen munkája következtében tíz év múlva újabb, általános felújítás vált szükségessé a templomban. A felújítás azonban elhúzódott. Négy mérnöki szakvélemény ellenére is a lebontása mellett döntött Káldy Zoltán püspök és dr. Karner Ágoston főtitkár. Végül Tillai Ernő Ybl-díjas építész helyszíni szemle alapján elkészített jegyzőkönyve meggyőzte a kétkedőket: a templom fennmaradt, és megkezdődött felújítása.
A templom megáldása 1978. június 18-án volt Káldy Zoltán püspök szolgálatával. A püspök a szószékről megköszönte a gyülekezetnek a temploma megtartása melletti kiállást.
Egyidejűleg a parókián és a gyülekezeti otthonban is többféle felújítást végeztek.
Fónyad Pál 39 évi hűséges szolgálat után 1990 nyarán búcsúzott a gyülekezettől. Nem véglegesen, mert Nagykanizsán maradt az egyházi alkalmak elmaradhatatlan résztvevőjeként. Amíg egészsége engedte, esetenként szolgálatot is vállalt. Életének 93. évében szólította el az Úr, 2001. május 28-án. Hamvai a nagyatádi temetőben lévő családi sírban nyugszanak.
Az orgona megszólaltatójaként a lelkész hűséges társa volt e négy évtized alatt Héricz Jenő nyugalmazott nemespátrói tanító (1950−1954), Németh Béláné Pados Emma (1954−1960), Mesterházy Margit nyugalmazott tanítónő (1960−1980), s ismét Németh Béláné Pados Emma (1980−2000). A napjainkban is szolgáló kántor − dr. Tolnainé Demeter Csilla − 2000 májusától kíséri orgonával az éneklő gyülekezetet. Ő vezette az énekkart is, amely 1991 és 2000 között évenként több alkalommal örvendeztette meg a híveket.
Fónyad Pál utódjául Deme Dávid ostffyasszonyfa−uraiújfalui lelkészt hívták meg. Beiktatása 1990. szeptember 9-én történt dr. Harmati Béla püspök szolgálatával.
A templom teljes külső és belső felújításáért 1993-ban adott hálát Urának a gyülekezet.
Nagykanizsa és Szepetnek egyházközsége 1997. március 9-én társulási egyezményt kötött.
Új parókia alapkövét tették le 1999 tavaszán, és 2000. április 16-án már hálát adhattak azért, hogy felépült. A régi, 110 éves parókia megmaradt. Renoválása után más egyházi célra kívánják használni. 2002 őszén megtörtént a gyülekezeti otthon tetőzetének felújítása. Az épület teljes felújítását 2004-ben végezték el. A megújult épületet Ittzés János püspök szentelte fel.
Az elődök által létrehozott értékek megőrzését közhasznú alapítvány segíti.

Sand Zala megye délkeleti részén, Nagykanizsától 13 kilométerre található − vallására nézve vegyes lakosságú, római katolikus és evangélikus felekezetű − község.
Régi település, amely a török hódoltság alatt elnéptelenedett. Az 1565. évi török adólajstromban már csak hat házzal szerepelt. 1701-ben pusztaként tartották számon.
Az evangélikusok története a 18. század közepéig nyúlik vissza. 1743-tól telepedtek le itt a Vas vármegyei Hodos és Battyánd vidékéről érkezettek. 1745-ben négy család kötött bérleti szerződést. Őket többen követték, bár jobbágyságuk miatt itt is nagyon küzdelmes sorsban éltek. Az új lakók nyelvükre nézve vendek, vallásukat tekintve evangélikusok voltak. Mivel ebben az időben csak az artikuláris gyülekezetekben lehetett nyilvános istentisztelet, nem volt könnyű gyakorolniuk hitüket. Egy ideig Kuzmics István surdi lelkipásztor gondozta őket, aki a szlovén anyanyelvű gyülekezetek körében sokat fáradozott. Ő fordította le az Újtestamentumot is vend nyelvre. Később a közelebbi „artikuláris” helyre, Iharosberénybe jártak istentiszteletre, majd − 1799-ben − filiájává szerveződtek. Iskolát, tanítólakást építettek. Első tanítójuk Grégár József volt.
Kezdetben egy nagyobb pajtában tartották nyilvános istentiszteleteiket. 1806-ban tornyos téglatemplomot építettek, amelyet advent első vasárnapján szenteltek fel. Első harangjukat 1811-ben öntették.
Az istentiszteleteket az első időben vend nyelven tartották, sőt a sandiak kedvéért 1807 végéig még Iharosberényben, az anyagyülekezetben is vend nyelven folyt a gyónás és az úrvacsora a nagyobb ünnepeken. Ezt követően a berényi lelkész évenként egy-egy nagyobb ünnepen Sandon − az új templomban − vend nyelvű istentiszteletet tartott. 1830-tól azonban a magyar környezet hatására már mind az iskolai oktatás, mind az istentisztelet magyar nyelven folyt. Haubner Máté 1847. évi iharosberényi püspöklátogatása idejére Sand − nyelvi vonatkozásban − az utolsó stádiumba került. A magyart még nem, a vendet már nem beszélték tisztán. 1862-re − amint Bálint Béla tanulmányában olvasható − „már senki sem tud vendül” a környéken.
Anyagyülekezetté ekkor még nem válhattak, de az egyházi főhatóság hozzájárult felszentelt lelkész-tanító alkalmazásához. E lehetőséggel élve − 1841-ben − Pataki Pál lelkész-tanítót választotta meg a gyülekezet tanítójául és lelki vezetőjéül.
Második harangjukat 1842-ben öntették. 1845-ben az iskola tűzvész martaléka lett, de 1846-ban a hívek új iskolát és tanítólakot építettek. Ebben az időben 400 lélek (80 házaspár) tartozott a gyülekezethez. Pataki Pál lelkész-tanító 40-50 gyermek tanítását végezte 2-3 osztályba soroltan.
Az időközben tovább növekedő leánygyülekezetnek 1868-ban engedélyezték az anyásítást. Az önálló egyházközség első lelkésze Sántha Károly volt − a költő pap, aki számtalan éneket szerzett. Kétéves áldásos munka után Várpalotára, majd Sárszentlőrincre került, ahol 34 évig szolgált. Onnan távozott hirtelen Budapestre, és ott is halt meg 1928-ban, 88 éves korában. A farkasréti temetőben nyugszik. Mint énekköltő a század elején szerkesztett − és a dunántúli egyházkerület által többször kiadott − Keresztyén énekeskönyvben jelent meg a múlt század elején 105 énekkel és 69 átdolgozással. Énekeiben korának teológiai gondolatai fogalmazódnak meg, de időtálló voltukat jelzi, hogy a ma használatos énekeskönyvünkben is 23 énekét találjuk. A róluk vallott állítás ma is igaz: „sokakat erősítettek hitükben”.
A régi iskolát 1870-ben lelkészlakássá alakították, és új iskolát építettek, amely az államosításig (1948) szolgált az evangélikus gyermekek oktatási helyéül.
Gaál László a lelkész 1870 és 1872 között. 1872-ben Teke Lajos vései segédlelkészt választották pásztoruknak a hívek, aki 1897-ben bekövetkezett haláláig vezette a rábízottakat. Munkálkodása kezdetén (1875-ös adat) 476 lelkes volt a gyülekezet, és 50 gyermeket tanított Novák Elek kántor-tanító. Szolgálata alatt − 1895-ben − került Iharosberénytől a közelebb fekvő Sandhoz a pati leányegyház.
Madár Rezső a lelkész 1898-tól negyedszázadon át. Működése alatt a gyülekezet lélekszáma szépen gyarapodott. 1910-ben az anyaegyházban 529-en, a pati leányegyházban 313-an, az egyházközséghez tartozó szórványokban 66-an voltak az evangélikusok. A szórványok közül Miháldról 31, Zalaszentjakabról 30, Kiskomáromból 4, Ormándról 1 evangélikus lélek szerepelt a nyilvántartásban. Az egyházközség lélekszáma 908 volt. A sandi iskolában Novák Elek 70, a patiban Simon Jenő 65 gyermeket tanított. A szórványban lakó gyermekek feltehetően a helyi iskolákba jártak.
Az Alsólendváról érkező Teke Dénes lett 1923-ban a gyülekezet lelkésze. Szolgálata idején (1923−1942) áldásos és mozgalmas élet folyt a gyülekezetekben, amelyet a nőegylet és az ifjúsági egylet vallásos rendezvényei színesítettek. A sandi születésű Kutas Elek barlahidai missziói segédlelkész korában − 1936-ban − Sand és Barlahida evangélikus ifjúsága között szoros kapcsolat alakult ki, sőt, kölcsönösen meglátogatták egymás gyülekezetét is. Sajnos a gyülekezet lélekszáma már ebben az időben csökkenő tendenciát mutatott. 1933-ban az anyaegyházban 492-en voltak. Czéh Sándor kántortanító 82 gyermeket tanított. 1940-ben 420 volt az anyaegyház lélekszáma, ugyanakkor a pati leányegyház lélekszámának örvendetes gyarapodása (348-an voltak) olyan mértékű volt, hogy erősnek érezte magát az anyaegyházzá alakításra is. Az egyházközség lélekszáma a 25 zalaszentjakabi, a 24 miháldi és a 6 kiskomáromi evangélikussal együtt 823 volt 1940-ben.
Teke Dénes utóda unokaöccse, Teke Zsigmond, az egykori iharosberényi tanító fia lett. Szolgálatát közel fél évszázadon át (1942−1990), nehéz történelmi korban végezte Sandon, Paton és a szórványban. Működése alatt nemcsak a világháború borzalmait kellett átélnie híveivel, hanem egy vallásellenes társadalmi rendszert is annak minden következményével. Nagyon nehéz évek és megpróbáltatások jutottak osztályrészül mind a pásztornak, mind híveinek. A vallásos élet a templomok és a hívő családok otthonainak falai közé szorult. A lelkész anyagi gondjain a termelőszövetkezetben vállalt könyvelői állással próbált segíteni.
A nőegylet adományaként új oltárkép került a templomba 1942-ben. Alkotója: Faragó Márton festőművész. A kép a Gecsemáné-kertben imádkozó Jézust ábrázolja.
Renoválták a templomot 1961-ben, majd hat év múlva az egészségtelen parókia helyére új lelkészlakást építettek.
A lelkész − közel a 70-hez − ezt írta a gyülekezet egyik munkatervében: „lépten-nyomon jelentkezik életemben, hogy öregszem. Ez mégsem ijeszt, és nem aggaszt, sőt mind erőteljesebben serkent arra, hogy tanuljak és erősödjem a szolgálatban. És arra, hogy még többet, sokkal többet imádkozzam!” Így kezdett kis gyülekezetével a templom felújításába 1984-ben, és 6 évvel később vonult nyugállományba. Nyugdíjas éveiben is szeretett gyülekezetében maradt, és a templom hűséges látogatója volt. 1999 Szentháromság vasárnapján a templomban lett rosszul. A nagykanizsai kórházba került, ott hunyt el. Nyolcvanhét éves volt. A sandi temetőben nyugszik.
Deméné Smidéliusz Katalin volt a szolgálattevő 1990-től 2010 nyaráig, nyugdíjba vonulásáig. A hívek lelkigondozását Nagykanizsáról látta el, ahol férje a gyülekezet lelkésze. A mély érzésű lelkésznő a rábízottak hitét − prédikációiban felhasznált vagy egyházi alkalmakon felolvasott − vallásos tárgyú verseivel is erősítette. Az Evangélikus Életben és a Kapernaumban megjelent költeményei a nagyobb gyülekezet tagjainak lelki épülését szolgálták.
A templom újabb felújítása már az ő szolgálata alatt történt 2002-ben. Három évvel később a Kovács Róbert orgonajavító keze által felújított orgonájukért mondhattak köszönetet Urunknak a hívek szóval, énekkel és orgonajátékkal. Azóta a hangszer megszólaltatója vasárnaponként – az ötven évig kántorként szolgáló Fliszár József után – Deme Dávid nagykanizsai lelkész volt 2010 nyaráig.
A gyülekezet 2006-ban ünnepelte a templomszentelés 200. évfordulóját. A bicentenárium alkalmából Tóth János asztalosmester adományként ambót és hirdetőtáblát készített a templomba. A hálaadó istentiszteleten a szlovéniai Hodos – az „őshaza” – képviselői is részt vettek.
2010. augusztus 1-től Kovács László pásztorolja helyettes lelkészként a gyülekezetet.

A pati leányegyház
Pat Zala megye délkeleti szélén, Sandtól 10 kilométerre fekvő kisközség, római katolikus és evangélikus vallású lakosokkal.
Már a középkorban lakott település volt. A fennmaradt iratok szerint 1433 és 1435 között 13 jobbágytelek volt a településen. Későbbi sorsáról nincsenek adataink. Feltehetően ez a falu is a törökdúlás áldozata lett, mint több szomszédos település.
A 18. század közepétől élnek evangélikusok a faluban, akik sandi hittestvéreikhez hasonlóan vend eredetűek. A sandiakhoz hasonlóan alakult egyházi életük: ugyanúgy Iharosberény védőszárnyai alá helyezkedtek, de kisebb lélekszámuk és a települések közötti nagyobb távolság miatt nehezebben ment szervezett gyülekezetté alakulásuk.
Az evangélikus gyülekezet 1819-ben létesült, és leányegyházként a nagy múltú iharosberényi anyagyülekezethez csatlakozott. Iharosberény lelkésze abban az időben Fülei Kis János (1802−1820) volt. Első tanítójuknak Tálos Ferencet választották, aki 1824-ben kezdte meg szolgálatát. Ekkor már álltak a működéshez szükséges épületek, amelyeket később, megerősödve, újakra cseréltek.
Haubner Máté 1847 októberében tartotta püspöki egyházlátogatását az iharosberényi anyagyülekezetben. A vizsgálat kiterjedt filiáira is. Mátis Sándor (1845−1857) tanító erre az alkalomra a vizsgálati szempontoknak megfelelő feljegyzést készített. Ebből tudjuk, hogy Mátis Sándor beledi születésű, Sopronban tanult, és Szepezdről érkezett. Az iskola 34 tanulóját három osztályba soroltan tanította. Tanítást szolgáló segédeszközül a táblát használta. A tanítás november elsején kezdődött, és virágvasárnap záróvizsgával fejeződött be.
A tanító meghívólevele sokat mond a gyülekezet vallásosságáról:
„Mátis Sándor Szepezdi tanító Úrhoz folyamodtunk, és megegyező akarattal önt prédikáló mesterünknek meghívjuk olly reménységgel és megegyezéssel, hogy tanító Úr mind magunkat az Isten igéje tiszta hirdetése által, mind gyermekeinket az Iskolabeli szorgalmas tanítás által az idvesség útján híven fogja vezetni, és az egész gyülekezetnek épülésére leend.”
Szép stílusú kis templomuk 1863-ban épült. Az építkezés idején Haidt Péter (1857−1870) volt a gyülekezet tanítója. Az egyházközség lelkipásztori szolgálatát Andorka János (1852−1894) látta el, aki hosszú ideig (1863−1889) az esperesi tisztséget is betöltötte. A templombelső érdekessége, hogy az orgonát − a megszokottól eltérően − a templomhajóban, az oltár mellett helyezték el. Ennek egyszerű oka az, hogy a lévitateendőket is ellátó kántortanítónak nem a karzatról kellett lejönnie orgonálás után, hanem az orgonától pár lépést téve, már az oltár elé léphetett, vagy a szószékre mehetett igehirdető szolgálatának elvégzésére. Az utódok figyelmessége sem volt kisebb: a templom bejáratánál elhelyezett márványtáblán örökítették meg lévita-tanítóik nevét.
Új iskolát és tanítólakást épített 1875-ben a 220 lelket számláló gyülekezet. A 37 tanulót Gselman Mátyás oktatta.
A kis filia 1895-ben − Borbély Gyula lelkészsége és Simon János (1876−1898) tanítói működése idején − elvált Iharosberénytől, s a területileg közelebb fekvő Sandhoz csatlakozott, amelynek Teke Lajos volt a lelkésze. Az új kapcsolat kedvezően hatott a gyülekezeti életre. Lélekszáma is növekedett, 1910-ben már 313-an voltak, és 65 gyermek járt Simon Jenő tanító elé.
A két világháború között a gyülekezet lélekszáma tovább nőtt, és hitében is erősödött. Ezért gyakran felvetették az önállósulás kérdését, de az egyházi főhatóság a kérést elutasította. Az 1933. évi névtárban 326 lélek szerepel, közöttük 45 volt a tanuló. 1940-ben már 348-an voltak az ugyancsak 45 iskoláskorú gyermekkel együtt. Tanítójuk Hildebrand Elek volt.
A második világháborús harcok következtében a templom majdnem teljesen romba dőlt 1945 tavaszán. Újjáépítése utáni felavatását Kapi Béla püspök végezte 1947. augusztus 20-án.
A fordulat évében (1948) a pati iskolát is államosították. A lelkigondozás egésze a Sandon lakó Teke Zsigmond lelkészre maradt. A vallásos élet a kis templom falai közé szorult. A kántorizálás szolgálatát a gyülekezet tagjai − Hodoscsek József, majd Bertók József − vállalták.
A templomot 1967-ben renoválták, majd felépítésének 125 éves jubileumára (1988) újították fel ismét. A hálaadó istentiszteleten dr. Harmati Béla püspök szolgált.
Az újabb fordulat következtében − 1990-ben − az iskola ismét a gyülekezet tulajdonába került egy csereingatlanként kapott földterülettel együtt. Az önkormányzat és a gyülekezet között létrejött megállapodás következtében erre az ingatlanra épült a faluház. Mindkét épületet közösen használja a falu és a gyülekezet. A településen nyaranta gyülekezeti, egyházmegyei, sőt országos szinten szervezett egyházi rendezvények váltják egymást.

Szőkedencs a Véssey család birtoka volt, akik a reformáció elterjedésekor felvették az evangélikus vallást, és ezt tette a birtokon élő nép is. Az ellenreformáció után, a türelmi rendeletet követően 1805-ben éledt újjá a gyülekezet. A mai evangélikusok ősei Pusztadarócról, az akkori Vas vármegyéből, Körmend környékéről érkeztek ide. Rögtön leányegyházat alakítottak, és Véséhez kapcsolódtak. 1807-ben építették az imaházat és az iskolát. Első, egyben az istentiszteleti szolgálatot is ellátó tanítójuk Dömölky László volt. A gyülekezet felügyelői mindig a hitbuzgó és áldozatkész Véssey családból kerültek ki. 1861-ben építette a fília a templomot, majd ezt 1900-ban megnagyobbítatta, renováltatta. Valószínűleg ekkor kerülhetett fel a templom mennyezetére a közelmúltban feltárt freskó is. Minden bizonnyal a Véssey család által meghívott német festők munkájaként. A gyülekezetet ekkor Németh Pál vései esperes lelkész gondozta. Tragikus változást hozott a gyülekezet életében is az iskolák államosítása, valamint a lévita-tanító szolgálatának megszüntetése 1948-ban. A lelki gondozás az 1950-es évek közepéig Véséről, az anyagyülekezetből történt. Majd Sandról Teke Zsigmond, Nagykanizsáról Fónyad Pál, Horváth Lajos nyugalmazott esperes Gyenesdiásról gondozta a gyülekezetet.1967-től lett Szepetnek fíliája, ahonnan Varga Árpád lelkész egészen 1991-ben bekövetkezett haláláig gondozta a gyülekezetet. Majd ismét Kanizsáról, illetve Szepetnekről történt a szolgálatok ellátása. 1996- tól a Nagykanizsai–Szepetneki Evangélikus Társegyházközséghez tartozik, mint Leánygyülekezet. Lelkészük Makoviczky Gyula..

A Marcali Evangélikus Egyházközség története szorosan összefonódik a település történetével. Marcali a 18. században vált evangélikus központtá, amikor a reformáció hatására a környékbeli német telepesek, főként svábok, letelepedtek itt. Az evangélikus közösség azonnal szerveződött, és a gyülekezetet a korábbi anyagyülekezetek, például a balatonmáriai és a szombathelyi gyülekezetek támogatták.
A 19. században, különösen 1848 után, a gyülekezet létszáma növekedett, és egyre aktívabbá vált a vallási és közéleti életben. 1860 körül új templom építésére került sor, amely a közösség összetartozását és hitét szimbolizálta. A templom felszentelése nagy esemény volt a gyülekezet életében.
A két világháború alatt és után a közösség sok nehézséggel nézett szembe, de a lelkészek és a hívek kitartásával sikerült megőrizni a vallási életet. Az 1950-es évektől a gyülekezet folyamatosan modernizálódott, az iskolai oktatás is az evangélikus tanítási alapelvek szerint folyt.
A 21. század elején a Marcali Evangélikus Egyházközség aktívan részt vett a helyi közösségi életben, számos programot, ifjúsági és szociális kezdeményezést indított el, erősítve ezzel a közösség hitét és összetartozását. A gyülekezet továbbra is fontos szerepet játszik Marcali kulturális és vallási életében.